A munkaerőhiányról már elegen és eleget cikkeztek, posztoltak. És még fognak is, mert egyre inkább a bőrén érzi minden munkáltató az országból elsuhant épkézláb szakemberek hiányát. A statisztika hazudhat, árnyalhatja a képet, de a mindennapok azt igazolják, hogy már a működőképtelenség határán egyensúlyoz kishazánk. Annyian vagyunk/voltunk, akik nem ebben a barakkban (vagy hogy stílszerűek legyünk: focicsapatban) képzelik el a jövőjüket, hogy azt mi, itthon maradók mindannyian a bőrünkön érezzük.

A mennyiségi problémák magukkal hozzák a minőségbeli bajokat. A kontraszelekció automatizmussá vált, mert nincs miből válogatni. Olyan embereket kell felvenni pénztárosnak, sofőrnek, szobafestőnek, orvosnak és minden egyéb posztra, akik egyébként totál alkalmatlanok a feladatok elvégzésére. Állítólag nem egy, nagynevű kultúrintézményben olyan személy a pénztáros, aki utálja az embereket és képtelen kommunikálni velük, mégsem rúghatják ki, mert különben senki nem lenne, aki belépőt árusítana a látogatóknak. Az elégedetlen kuncsaftok viszont a cégeket illetik a jogos panaszaikkal, tehát végeredményben a cégek imázsát teszik tönkre a nem megfelelő munkavállalók. Ördögi kör!

Autószerelők helyett autók iránt érdeklődő, jó műszaki érzékű (!) embereket is kénytelenek már felvenni egyes autószervizek. Az életedet megmentő fékedet egy lelkes amatőr fogja megszerelni? Mi lesz a következő? Emberi testek iránt lelkesen érdeklődőket nővérként alkalmaznának kórházak? Számokat az átlagosnál kicsit jobban ismerők számára pénzügyminiszter pozíciót kínálna az ország? (Persze, ma már nincs is pénzügyminisztériumunk, jut eszembe...) Gyermekkorában stílusos homokvárat tapicskolókat vár majd építésznek egy építőipari vállalkozás? Ugyanoda feszültségálló parafenomének villanyszerelőnek jelentkezhetnének?

Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy a cégüknél alkalmazott külföldi, de amúgy megfelelő végzettségű műszaki ellenőrről kicsit későn derült ki, hogy érdemben valójában nem tud magyarul, így viszonylag keveset értett a megbeszéléseken zajló eseményekből. Így persze késve derült ki az is, miért is nem készült el bizonyos egységek terve, illetve hogy olyan helyre építettek födémtartó oszlopot, ahol nem volt fölötte födém.

Édesapám egyik utolsó kórházi kezelésekor pedig a szakorvosnő csak románul beszélt, így nem értett egy szót sem a betegek panaszaiból.

Tudnám, mi a fenének aggódunk a migránsok (vö menekültek) kapcsán? Előbb-utóbb úgyis kénytelenek leszünk együtt élni mindenféle nációval az országban, ha azt akarjuk, hogy legalább szám szerint meglegyen a létszám a minimum ellátáshoz. Ha azt akarjuk, hogy legyen, aki felmossa a padlót, kivigye a szemetet, kihozza az ételt, megjavítsa a bármit. 

És miközben a Magyar Posta teljesítőképességét postások híján végképp próbára teszi a levelek kikézbesítése, gőzerővel hergel az idegenek ellen a nemzeti konzultáció. A Nagy Nemzeti Mindentépítő ezzel némileg ellentmondásban frissiben azt verte nagydobra, hogy hamarosan kínai, vietnami, indonéz és pakisztáni vendégmunkásokat alkalmaznak, különben nem lesz, aki megépítse az alfa és béta generáció lakásait. A jóslat, hogy ez csak 3-5 éven belül következhet be, nagyon jóindulatú becslés, ugyanis már ma is jópár építkezés effektíve leállt a hiányzó munkaerő miatt. Ami egyfelől rossz az országnak, másrészt rossz hír azoknak, akik az ezekre az építkezésekre fordítandó akár úniós, akár máshonnan szerzett pénzekből "gazdagodtak" volna tovább.

És akkor a kereskedelemről még nem is beszéltünk. A multinacionális bolthálózatok lasszóval vadásszák a polcfetöltő, pénztáros és egyéb pozíciókra az embereket, különben lehúzhatják a redőnyt. Egy pénztárosnak már akár 400 bruttó is ütheti a markát - mégsincs belőlük elegendő. Eközben Magyarországnak lassan nincs olyan települése, beleértve a legkisebb falut is, ahol ne lenne bizonyos lélekszámú kínai népesség, akik üzemeltetik a nyilvánvalóan kisebb-nagyobb svindlikkel olcsó árszínvonalat biztosító kínai boltokat. A kínaiak vajon hogy kerülnek ide? Ugye nem gondoljuk, hogy valahol valakik nem hunytak szemet az ő bevándorlásuk és jelentős exporttevékenységük fölött? Nemcsak a kínai személyzetnek, de azoknak a termékeknek, amelyeket látunk a kínai boltok piacán, szintén valahol be kell jönnie az országba. Hogy nincs garancia? Hogy két mosás alatt elnyűvődik a póló? Kit zavar? Óccó, kici, vegye-vigye...

Összegezve: aki itthon marad, kénytelen lesz beérni a leromlott szolgáltatási minőséggel. Mert hamarosan mi leszünk a mekkmesterek országa.

Ráadásul az, aki lojalitásból itthon marad, és megmarad egy cégnél munkavállalóként, azzal is kénytelen lesz megküzdeni, hogy azt gondolják róla, ő tulajdonképpen nem jó szakember, csak nincs más választása, mint ott maradni, ahol van. Ettől aztán majd azok is b@sznak jól dolgozni, akik akarnak és képesek is volnának rá. A kör bezárult.

Mi a megoldás?

Nos, nem bonyolult szerintem. Mindennek van ára, így a munkaerőnek is. Ha a munkaerő megkapja a külföldön is megszerezhető bérét itthon, akkor viszont drágább lesz majd minden termék és szolgáltatás. Ettől szépen elindul az infláció. De!

Vagy van másik út is... Ha azok, akik lesápolnak mindent - és már régen nem 10 százalékokról, hanem 30-ról szól a mendemonda - szóval, ha azok némi önmérsékletet tanúsítanak és kevesebbet lopnak majd, akkor mindennek annyi lesz az ára, amennyibe ténylegesen kerül. És akkor majd árdrágítás nélkül is marad elég pénz a munkabérek rendezésére. 

Apukám azt mondaná:

Adj enni az aranytojást tojó tyúknak, különben éhen döglesz.