Büszke voltam szüleimtől szerzett örökségemre: a becsületességemre.

Baszhatom. A hajamra kenhetem.

A mai világban becsületesnek lenni egyenértékű a lúzerséggel. Hiába nézhetek bátran minden reggel a tükörbe, ha egyre inkább nincs kedvem visszamosolyogni önmagamra. Maximum kiröhögöm a képmásom eredetijét, hogy micsoda egy élhetetlen spiné vagyok.

Szomorú, de úgy tűnik, az érvényesüléshez szükséges egyik legfontosabb készség a becstelenség. A becstelenség, melynek minősége meghatározza az előmenetel mértékét: az egyszerű, szinte már mindenkinek kötelező képmutatástól egészen a köztörvényes fokig terjed. Az egyetértő bólogatást még csupán biztos fizetéssel hálálja meg a közeg. A tevőleges disznóságot még nem feltétlenül igénylő, de arcot, nevet és lelket erodáló csinovnyik végrehajtó hozzáállás elég lehet egy középvezetői státuszhoz. A „valahány százalékokra való nyitottság” inkább a magasabb pozícióba jutók adottsága. A „csiga a vödör takonyban” típusú cinkos ügyeskedés díja ellenben már többet ér az elismerő vállon veregetésnél: lecsurranó-csöppenő rendkívüli jutalmakat, beszámlázható extra jövedelmeket jelent. A cinkos összekacsintásnak, a lekezelő vállrántásnak már nincs tényleges szerepe: akik közt zajlik, azok között már kérdések sincsenek. Csak néma válaszok.

Dacára annak, hogy olyan szakmában toltam le két évtizedet, ahol nem volt ritka a megvesztegetés, soha nem fogadtam el egyetlen "csúszófillért" sem. Sőt, engem valahogy meg sem kíséreltek lefizetni. Vélhetően a pofámon is ott volt, hogy ez nem az én műfajom. Szakmai alapon hoztam a döntéseket. A fizetésem ugyan elmaradt a pályatársaim jövedelmétől, mégis jutott, amire kellett.

És ez a kulcs! Hogy aki manapság becsülettel dolgozik, az nem jut semmire!

És ez most már minden mértéket felülmúl. A munkát remekül kerülő, kontraszelektált dolgozók között zárványként fuldokló, tenni akaró szakemberek lökdösnek előre cégeket.

És közben pont az, aki nem a saját érdekeire (=zsebére) koncentrálva ténykedik, alig győzi a fejét a víz fölött tartani. A havi fix szigorú beosztással épp csak elég, a hónap utolsó napjaiban már nagyon szoros a nadrágszíj. Félretenni, nagyobb beruházást vagy akár egy combosabb nyaralást megoldani lehetetlen.

Miközben magad körül azt látod, hogy „dübörög a gazdaság”. Beajánlani valakit egy munkára csupán az érdemi teljesítménye okán? Ugyanmár! Ha nem kérsz jutalékot, egyenesen hülye vagy. Időben és precízen teljesíteni a vállalt feladatot? Ha elejétől fogva ezzel kényeztetted a munkaadódat, elismerést ezért nem is remélj. Miközben persze a többiek úgy állnak hozzá a munkához, hogy mások is odaférjenek… Proaktívan, körültekintően költségkímélő javaslatokat letenni az asztalra? Megbolondultál? A megtakarításnak a százalékok szempontjából negatív a hozadéka…

Az egyik jó barátom Magyarországon éveken át képtelen volt elhelyezkedni. Hiába volt jó szakember, MBA diplomát szerzett saját pénzen, több nyelven perfekt. Érdekes módon Hollandiában három interjúkör után egy igen neves cég azonnal alkalmazta. Nem azt nézték, kinek a kije, nem azt nézték, ki ajánlotta be a nagyfőnöknek, nem azt nézték, hogy hány éves, vagy mekkora a mellbősége vagy hogy esetleg homoszexuális-e. Egyedül az számított, hogy mit tud! Vow! Ilyen is van. Hollandiában...

De most vége a jóvilágnak. Mert így nem lehet megélni, de pláne előrejutni. Mérhetetlenül unom, hogy azzal nyugtatjuk egymást a barátaimmal: „Amíg egészségesek vagyunk, addig nincs baj!” Persze, még mérhetnénk magunkat az afrikai éhezőkhöz vagy, hogy ne menjek messzebb, a szabolcsi nincstelenekhez. Lóf@szt! Felfelé akarok igazodni! Előre akarok jutni! Tanultam eleget és megdolgoztam a fizetésemért. Mégsem jutok egyről a kettőre. Ha nem megy tisztességesen, akkor nagy levegő – és nyomás a paradigmaváltás!

A pénz nem boldogít? Majd ha lesz, és boldogtalanná válok tőle, szétosztom, megígérem!

De tényleg, hol a francba van itt gazdasági válság? Új autók az utakon, még a panelek tövében is. Új házak nőnek ki mindenütt gombamód, tele a bevásárlóközpontok parkolója, és tele a parkolókba kitolt bevásárlókocsik. És tele a magyar tenger partja ilyen-olyan vityillókkal, amelyekből a legszutykosabbak is már 10 millió fölött indulnak, de megnyugtatott a napokban egy ingatlanos, hogy a legkelendőbbek a 200 milliót kóstáló birtokok. 200 misi! Azért kurv@sokat kell ám dolgozni! Ahhoz nem elég ám a napi 8-10-12 órás műszak. Ahhoz két emberöltő kell vagy akár négy is! De közben ne zabálj az átlagfizetésedből, csak spórolj! Egy valamirevaló budapesti (panel)lakás már szintén 20 millió körül kapható! Ezt egy fiatal pár mikorra törleszti vissza a banknak? Miközben meg az Újlipótvárosban úgy viszik el az 50-80 millás lakásokat, mintha ingyen adnák? Mi van????? Honnan a fenéből keletkeznek ezek a költenivaló soktízmilliók? Miközben az országban nem folyik érdemi értékteremtő tevékenység!? Ennyi jól kereső bankár, ügyvéd, fogorvos, kábszerügynök, urambocsá' stróman nem lehet ebben a kicsi országban!

Értsétek meg, nem irigylem, csupán érteni szeretném, mi folyik itt? Hogy dacára annak, hogy tehetséges vagyok, sokat és jól dolgozom, miért érzem úgy, hogy valahogy a f@sznak a rossz végén állok? És tudom, nem egyedül vagyok így ezzel. Tényleg csak tisztességtelen módon, lopásból és csalással lehet érvényesülni? Egyszerűen elegem van abból, hogy a munkámnak mások fölözik le a hasznát.

Úgy döntöttem, elfogyott a tisztességre fordítható időm. Max. húsz jó évem lehet még hátra, és élni akarok! A magánnyugdíjamat elpicsázták a srácok, az állami nyugdíj már most is nevetséges, de mire én odajutok már nem is lesz.

Végigdolgoztam az eddigi 28 felnőtt évemet, mindig 120 százalékra törekedve, a mindenkori ügyfeleim, munkáltatóim és munkatársaim érdekeit szem előtt tartva.

Most én jövök.

Apukám azt mondaná: bekaphatják, ha megengedem.

De nem engedem meg.